Legkedveltebb idézeteim, verseim, búcsúztatóra, gyászjelentésre:

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

/Juhász Gyula/

Tied a csend a nyugalom,
Mienk a könny a fájdalom.
Akartunk mi annyi jót és szépet,
De a sors életünkben,
Mindent összetépett.

Olyan csend van így nélküled,
Hogy szinte hallani,
Amit még utoljára
Akartál mondani.

/Váci Mihály/

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.

/Kosztolányi Dezső/

Ne sírj, mert szeretsz engem...
„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és Te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig is hívtál.
Beszélj velem úgy, ahogy mindig is szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj hozzám ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod, nevessünk együtt,
mint mindig tettük.
Gondolj rám, mosolyogj rám, kérj, szólíts!
Úgy hangozzék a nevem a házunkban,
ahogy mindig is hallható volt,
ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet most is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi.
Miért lennék a gondolataidon kívül,
csak mert szemed most nem lát...?
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok.
Lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet
és benne egész, letisztult szép, gyöngéd szeretetem.
Kérlek! Légy szíves!
Ha lehet, töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem...!"

/Szent Ágoston/

"Kihalt az utca, sötét van és fázom
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon.
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben,
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben.

Emlékek jönnek-mennek, rád emlékezem!
Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem.
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod,
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod.

Szemedből az élet már akkor elköltözött,
mikor még éltél. A betegség megkötözött.
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK,
Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk.

Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra,
És nem jött a csoda pedig mindenki várta.
Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk,
TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk.

De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot,
Most már mások látják, nem feledett arcod.
Azokkal vagy, akik téged hagytak itt már régen,
Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen.

És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szívemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.

A csillagokat nézve, mást én már nem kívánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod.

Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek. (…)
Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.
Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.”

/Juhász Gyula/